Múlik a nyár...

Fekete István: Múlik a nyár 

Bíbor bükklevél kalapja mellett, 

szárazág-bottal köhécselve jár, 

lába nyomán vadvizek fakadnak, 

s zörren a szélben a tengeriszár. 

Szeme sarkában ezüst pókháló, 

s a fény az arcán öregesen nevet, 

ha kong a hordó, és csordul a must 

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret. 

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik, 

aszott kezére dérharmat tapad, 

ruhája régi pompáról beszél, 

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt. 

Öreg tarisznya húzza vállát, 

melyet vinni már alig-alig győz, 

Sírón susog a nádszál utána, 

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

---

Ó a Balaton...

"Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz."
Fekete István: Őszi alkony