/blogszélre Gergőnek/
Már-már népszokássá vált köreinkben, hogy diákkorunk emlékezetes nyári semmittevéseit megpróbáljuk a felnőttkorba is minél inkább átültetni. Az idei nyárra ez különösen igaz lehetett, hiszen hőségből jutott bőven, ami a munkavégzés hatékonyságát és amúgy az általános munkamorált is negatívan befolyásolta. Ennek ellenére azonban pont az idei nyáron kellett legtöbbet melóznom a szabadidőmben is, tudni illik pont nyár végére időzítettem a nősülésemet. Volt szerveznivaló bőven, de hál’ Istennek akadt olyan is, amikor elég volt, ha csak az asszony intézkedett – nem is beszélve például a menyasszonyi ruha témáról, amiből vőlegényként engem teljesen ki is hagytak. Valószínűleg abban nem voltam közvetlenül érintett…
Egyik ilyen szervezés-mentes hétvégén végre hazajutottam, és már előre elterveztem, hogy az esküvős pörgés helyett én egy kellemes tavi pergetéssel fogom eltölteni az időt. A terveimet az időjárás próbálta keresztülhúzni azzal, hogy már kora reggel tikkasztó hőséggel köszöntött a hétvége. Mivel azonban már régen volt alkalmam kimenni a tóra, úgy döntöttem, mégiscsak teszek egy próbát. Nem akartam nagyon felmálházni magam, mert ha a csukáknak épp nem lesz kedvük ragadozni, azért én még szívesen sétálnék egyet a tóparton. Fogtam hát a legfinomabb pergető botomat, a pergető dobozkámat és egy fotó apparátot, majd elindultam.
Rekkenő hőség fogadott a tóparton. A szél meg se rezdült, tükörsima volt a víz. Nem épp az a tipikusan pergetésre alkalmas idő… Elnézve a partot nem is épp az a tipikusan horgászatra alkalmas idő: legfeljebb 3-4 horgász próbálkozott rajtam kívül a közel 30 hektáros tavon. A „fegyvert” élesítve a tűző napsütésben egyből arra gondoltam, hogy ma semmire se mennék egy ezüst vagy arany színű körforgóval. Megvakítaná a halakat! Ide most valami sötétebb kellene. Van egy szimpatikus piros villantóm, azt kötöttem fel. Közvetlenül a madzag végére, drótelőke nélkül. Tapasztalataim szerint az ilyet még a csukák is csak a végénél csípik meg, nem nyelik le első nekifutásra.
Ahhoz képest, hogy még csak most készülődtem az első dobásra, úgy emlékszem, kissé már-már lemondóan közelítettem meg az első stéget: „Úgysem esznek ezek most!”, „Strandolni kéne inkább, nem itt aszalódni a parton…” Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, a nádas felé, a parttal közel párhuzamosan dobtam az elsőt. Megvártam, míg leér az egyébként közepes méretű, tehát viszonylag gyorsan süllyedő körforgó a mederfenékre, majd szép lassan kezdtem kitekerni. Alig tehetett meg pár métert a vízben, valami máris határozottan, spiccet görbítve elkapta a műcsalit! Az első pillanatban tapasztalt erő azonban valószínűleg csak a bot lágysága miatt tűnt olyan nagynak, mert azután folyamatos rezegtetés, vergődés közben ugyan, de könnyen partra lehetett húzni a bestiát. Szegényem nagyon szerencsétlenül kapott a zsákmány után. A mohósága áldozata lett: a horog mindhárom ága megakadt.
A nagyszájú és az elejtett „zsákmány”
A sügerek mohóságának tökéletes illusztrációja
Pedig csak ilyen pici volt
A helyszínen rögtönzött ambuláns műtéttel sikerült nagyjából normálisan kiszabadítani a horgot, ennek ellenére a visszaengedést követően jó darabig kérdéses volt, hogy életben marad-e. Végül azonban elúszott. Hogy aztán meddig tartott a lendület, azt már nem tudom, mert néhány dobás után továbbálltam.
Szerencsétlenségemre.
Egy pillanatra ugyanis sikerült valakinek a frászt hoznia rám.
Épp az újabb, csukafogásra alkalmas helyet keresgéltem, amikor is az egyik – egyébként újszerűnek tűnő – stégen beszakadt alattam a deszka. Mint már az elején említettem, az esküvőnkre is készültem, így korábban már leadtam pár kilót, meg egyébként sem vagyok túl nagydarab. Annak a stégnek, ha jól építik meg, nem szabadott volna beszakadnia alattam. Bizonyára ismerős lehet a jelenet a filmekből, amikor valaki alatt lassított felvételben beszakad a jég, vagy a padlásdeszka, de persze még épp időben, a recsegést meghallva el tud ugrani, meg tud kapaszkodni az illető. Na, az csak a filmekben van úgy. Én csak kisétáltam a stégre, aztán egyszercsak már a vízben voltam. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Még megijedni is csak akkor volt időm, amikor már véget is ért az eseménysor. Kiesett a kezemből a ládikám, a botot odavertem a stég oldalához és beszorult a lábam. Még szerencse, hogy csak combközépig lettem vizes, mert a telefonom és a fényképezőm az övtáskámban volt. Nagy nehezen kikászálódtam valahogy. Legjobban a pecabot miatt bosszankodtam, de leellenőrizve végül nem találtam rajta külsérelmi nyomokat és én is megúsztam karcolásokkal.
Ezután kicsit messzebb sétáltam, távolabb kerestem horgászhelyet, közben pedig kiszellőztettem a fejem a nagy izgalmak után. Úgy döntöttem, hogy a továbbiakban a gátról próbálkozom, ott nincsenek stégek. Van viszont egy csomó olyan hely, ahonnan rendre-másra elő szoktak kerülni a csukák, ezért most is ezekre a helyekre dobálgattam. Nagyjából a parttal párhuzamosan, a fenék közelében vezettem a piros kanalamat. Egyszercsak apró pöccintést éreztem, de ismerve a terepet, csak arra gyanakodtam, hogy túl közel vontatom a villantót a kövezéshez és az egy pillanatra nekiütközhetett az egyik kőnek. Feljebb emeltem a botspiccet, hogy elkerüljem a végzetes elakadást. Ekkor egy újabb, hasonlóan pici pöccintést tapasztaltam. Tudtam, hogy ez már nem a kövek műve. Lelassítottam a vontatást, de sokáig semmi sem történt. Már szinte a lábam alatt volt a műcsali, de alapszabály, hogy a felszín megközelítése ilyenkor kritikus időszaknak számít. Úgy is volt. Egy villámgyors árny, egy tátott szájú csuka rontott rá a körforgóra! Épp a szemem láttára és még épphogy vízben érte a csalit! Fantasztikusan izgalmas látvány volt, a horog pedig jól akadt.
A kroki még nem fáradt ki teljesen, de már a kezem ügyében volt a fényképező. Szerettem volna végre a harcot megörökíteni! Talán egy képen sikerült is valamennyire, a többi pedig inkább csak ennek az állatnak a tökéletességét hivatott bemutatni…
A parton aztán már nyugodtabban tűrte a fotózást – nem is tehetett volna másként…
Azóta már voltam arrafelé pergetni párszor. A kora reggeli órákban rablásokat lehet megfigyelni azon a helyen, ahol a csukeszt szabadon engedtem. Lehet, hogy ezek tényleg ilyen sokáig képesek egy bizonyos vadászterületen megmaradni? Vagy netán valami még nagyobb már rég elkergette onnan a halamat és most amaz tartja rettegésben az apraját? Mindenesetre érdekes a természet és a vizek világa. Ha nem is mindenkor pecázásra, de megfigyelésre ajánlom mindenkinek.
Görbüljön!
NagyTé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése